Történt egyszer, hogy általános iskola hetedik osztályában azt kaptuk házi feladatnak magyar irodalomból, hogy írjunk egy fogalmazást II. Rákóczi Ferenc lováról (nem, nem a rádiós). 

A tanárnő azt kérte, hogy próbáljuk meg minél plasztikusabban, érzékletesebben, részletesebben leírni, hogy milyen is lehetett a fejedelem lova, több oldalt is írhatunk. 

A következő órán fel kellett olvasni a fogalmazásainkat. Én voltam a harmadik, akit szólított az osztályból. Az első két srác összesen olyan hat perc alatt végzett. 

A negyedik oldalnál, amikor ott tartottam, hogy "a bronzbarna testén csillogott a tiszta, őszi napfény: fekete sörényét borzolta a kellemes déli szellő: ott állt, fenségesen, hatalmasan a mező közepén, hatszáz kiló színtiszta izom, méltóságteljesen, felszerszámozva...." a tanárnő félbeszakított, hogy most már elég lesz, hagyjam abba, mert a többiek nem fognak sorra kerülni, csillagos ötös. 

Erre én válaszoltam, hogy tanárnő kérem ez még csak a bevezetés volt, még van hátra 14 oldal. 

Megkérdezte, hogy talán valaki lovász-e a családban, vagy foglalkozik-e lovakkal. 

Nem, válaszoltam. Édesanyám kozmetikus, édesapám elektronikai műszerész, a nagyszüleim nyugdíjasok, de a nagypapám csomagolási osztályvezető volt, a nagymamám pedig BKV pénztáros. 

Még soha életemben nem láttam lovat. 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az óbudai alsó rakparton, a lépcsőn álldogáltam egyszer, egy lánnyal beszélgettem, aki nagyon tetszett nekem, de tudtam, hogy kapcsolatban van. 

Talán én sem lehettem közömbös a számára, mert eléggé zavarban volt. 

Fiatalok voltunk, tapasztalatlanok még a szerelem dolgában. 

Sétáltunk, beszélgettünk, nevetgéltünk, ahogy az lenni szokott (istenem, de gyönyörű mosolya volt. Itt van előttem, még most is mintha ott lennék, úgy látom magam előtt.).

Megálltunk, a rakpart meredek lépcsőjén úgy, hogy ő két lépcsőfokkal feljebb állt mint én, és így nézelődtünk. 

Mivel elég közel álltunk egymáshoz, adta magát a helyzet, hogy közeledni próbáljak. 

Ez a frivol helyzet láthatóan még jobban zavarba hozta a lányt. 

(Bocsánat a következő megfogalmazásért, de így hangzott el):

"Ne fossál már, nem akarlak megcsókolni." nevettem rá. 

Erre ő is nevetett, feloldódott egy pillanat alatt. Aztán egy pillanatra elcsendesült. 

De miért nem?